Kívülről tekintve alkotói életútjába tökéletes beleillik legújabb darabja, az Egy gésa emlékiratai. Az ismert mű, illetve az előadás alapjául szolgáló A gésák gésája című könyv színpadi feldolgozása régóta dédelgetett álma volt?
Amikor Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója felkért, hogy a jubileumi Budapest Táncfesztiválra készítsek egy szólóelőadást, akkor jött az ötlet, hogy a gésák világába, a "Tánc és a Művészet Asszonyainak" a világába kalauzoljam a nézőket. Japán ihletésű darabot már többször csináltam. Az 1996-os Emi című szólómat egy fotókiállítás megnyitója alkalmából mutattam be a Műcsarnokban, aztán szinte a fél világot bejártam vele, 2000-ben Frenák Pállal közösen készült az Ito és Szajuri című darab, amelyben már gésát alakítottam. A legutóbbi, Körforgás című előadásunkban is jelen vannak a keleti színház motívumai. Mivel a keleti színházban a legfőbb eszköz a befelé fordulás, a meditáció, én is hasonló időszakomat élem, talán ezért is jött az ihlet.
Egy irodalmi mű adaptálását szabadságként, szabad asszociációs forrásként éli meg, vagy érez némi kötöttséget, meghatározott útirányt az eredeti alkotás miatt?
Nem a könyv történetét dolgoztam fel az előadásban, hanem annak inspirációjára született a darab. A fiatalságra, a szépségre való visszaemlékezés az előadás fő témája, de természetesen a díszlet és a jelmezek a gésák rejtett világát fogja megjeleníteni.
Arthur Golden Egy gésa emlékiratai című könyve és az ebből készült 2005-ös film is világhírű. Mi lehet a mű sikerének titka?
Minden kultúra, ami tőlünk távoli, egzotikusnak tűnik. Minden nép kultúrájában megjelenik a szakralitás. 1994-ben Az úrnő című darabomat Báthory Erzsébet inspirációjára alkottam meg, hiszen nekünk is megvannak a misztikus mondáink. A keleti kultúrában jobban beépítik a modern civilizációba a hagyományaikat de távoli, ezért titokzatosnak tűnik. Miközben a nyugati kultúrának erőteljesen sajátja a provokáció és a rombolás is, addig a keletiben a szépség és a harmónia keresése dominál, és az emberek erre vágynak.
Az ön formanyelvének kezdetektől egyik emblematikus eleme, a japán táncszínház (például a butoh). Más színpadi jelenlétet igényel egy ázsiai (hölgy) színpadi megjelenítése, a japán formákba bújtatott nőiesség megélése?
Mivel az előadásban idős, beteg gésát is alakítok, a butoh tánc eszközeit is alkalmazom különböző egyéb formanyelvek mellett, de leginkább a saját stílusomat, amiben mindig fontos volt a nőiesség, a karmozdulatok szépsége, az elegancia, az arckifejezések, gesztusok. Ezeket mind meg tudom most jeleníteni ebben a szólómban.
A darab alcíme: édesanyám emlékére, mely egy tragikus eseményt jelez. Változtatott az alkotói koncepcióján a fájó veszteség, a hiány?
Édesanyám halála személyesebbé tette az előadást. Tanúja voltam a betegsége alatt a leépülésének, ahogy az életvidám nőből egy pici madárrá változott. Ezek a képek is megjelennek az előadásban. Mintha ő lennék, ahogy visszaemlékezett az életére, egyfajta emlékiratként.
Az előadásban a Bohóc kerestetik után ismét állandó alkotótársával, Vati Tamással ketten lépnek fel. Máshogy épül fel a próbafolyamat ilyen esetben, amikor csak egymásra kell figyelniük, viszont ön mint rendező-koreográfus és főszereplő egyszerre nézi kívülről és egyszerre van jelen belül is?
A próbafolyamat teljesen máshogy zajlott, mint a Bohóc kerestetik esetében, ez tulajdonképpen szólóelőadás. Kitaláltam a koncepciót, felépítettem az előadás történetét, meghatároztam a zenei sorrendet, miközben folyamatosan konzultáltam Jean-Philippe Heritier zeneszerzővel, ezalatt Vati Tamás megtervezte, majd a műhelyben megalkotta a díszletet. Tamás úgy lesz jelen az előadásban, mint a gésa idős segítője, együtt fogunk visszaemlékezni a közös élményekre, a színpadi fellépésekre, a szép és a szomorú pillanatokra. Az olyan lesz, mintha én emlékeznék vissza a pályámra, amelyben Tamás, mint támaszom és alkotótársam, szintén ott volt végig mellettem. Ezért ez az előadás kétszeresen lesz önéletrajzi: nem csak anyukámra emlékezem, hanem a pályámra is visszatekintek.
Tompa Diána